Négy évtizedes pályája során a hetvenedik életévét nemrég betöltő Sigmond István írt ugyan kisregényt (Valaki csenget, 1971), drámát (Vétó. Egy mai Szókrátész, 1980), regényt (Egy panaszgyűjtő panaszai, 1971, Szerelemeső, 1979), a regény színpadi változata is ismert (Félrevert harangok, 1987), de indulásától a novella számított kitüntetett műfajának, ahogyan ez legutóbbi könyveiből (És markukba röhögtek az égiek, Csókavész) is világosan látszik. Elbeszélései összefüggenek, színterük egy elképzelt erdélyi falu. Az idő, a háború és nagyjából az ezt követő esztendők hősei magyar falusi kisemberek, öregek, árvák, tehetetlenek, kisemmizettek, megalázottak, megszomorítottak. Új könyvének /Csókavész. Novellák. Kortárs Kiadó, Budapest, 2006/ címadó elbeszélése nem ismeretlen az olvasó előtt, néhány esztendeje olvasható volt a Helikonban, s nagy feltűnést keltve megjelent az Erdélyi Szép Szó 2004-es antológiájában is. /Bogdán László Sigmond Istvánról pontosan, pontatlanul. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 26./
